Általában a dohányzást a határvidéken a pipákkal azonosítjuk, készüljenek bár agyagból, cserépből, homokkőből vagy catlinitből. A délnyugat viszont biztosan kivétel volt ebből a szempontból, mivel a cigaretta a Rio Grande mentén már régóta elterjedt, még mielőtt a francia manufaktúrák a cigarettákat bemutatták volna az elgyengült keleti városokban.(1)
A korai írók egyetértenek abban, hogy a papírból készült cigaretták elterjedtek voltak Mexikóban, bár az új-mexikóiak általában vékony kukoricacsuhéjt használtak. 1826-ban G. F. Lyon kapitány meglátogatott egy kormányzati üzemet Villa Neuva-ban (Mexikó), ahol 750 alkalmazott napi 750 000 cigarettát állított elő. A reszelt dohány papírba volt tekerve, és aztán zsírpapírba csomagolva 32 darabonként – ezt a csomagot hívták „cajas”-nak. (2) A dohányosok sokszor hordták ezeket a cigarettákat gyöngyözött tartókban.
George Kendall 1841-ben megfigyelte, hogy Mexikó déli területein az emberek gyártott papírcigarettákat használnak, de Chihuahua, Sonora és Új-Mexikó (és főleg ez utóbbi) területén minden ember egy dohányos zacskót viselt, valamint egy másik tartót a kukoricacsuhéjnak, a kovakőnek, és az acélnak. (3) Néhány ember Kaliforniában is használt papír cigarettákat, mert a San Gabriel Missziót őrző százados Jedediah Smithnek ajándékozott egy „maréknyit” 1826-os látogatása alatt. (4)
Kétségtelenül a városiasodott új-mexikóiak (beleértve a papságot) szerették a papír cigarettákat. Amikor Fray Francisco Atanasio Dominguez 1776-ban ellenőrző kőrúton volt ferences missziókban Új-Mexikóban – elborzadva szemlélte, hogy Guzman atya Santa Ana-ban felhasznált két halottaskönyvet, hogy cigarettákat sodorjon: „és annak alapján, amit mondott, még az imakönyvet is elfüstölte volna”. Azt is megállapította, hogy képviselők és hadnagyok más missziókban az egyházközség egyéb könyveit használták cigarettapapírnak. (5) A hagyományos papír túlságosan kevés és drága volt Új-Spanyolország (Mexikó) határvidékén.
Lewis Garrard hagyta ránk a legjobb leírást a kukoricacsuhé-cigaretta készítéséről (1846):
„A héjról lekaparták a durva részt, és darabokra vágták, másfél inch szélesre és 3 hosszúra. Utána megnedvesítették, hogy elkerüljék a széthasadást, olyan módon, hogy a szájukba vették, és kihúzták az összeszorított ajkak között. Azután az egyik él mentén elszórták a „vidék” dohányát (enyhe és illatos), és elegánsan az ujjakat mozgatva feltekerték. A végeket utána összenyomják, hogy ne szóródjon ki a tartalom. (6)
Majd leírja a használatát egy vékony, ezüst vagy arany csőnek, ami 3 inch hosszú, és egy pamut anyagba tekert gyapot tekercs van benne, ami gyújtós volt az acél és a kovához.
Ez volt az a fajta cigaretta, amit Josiah Gregg látott –általánosan használatban volt nők és férfiak között Új-Mexikóban az 1830-as években. Az ő szavaival élve: „A lóháton ülő vaqueira előveszi a guagito-t (a kis dohánytartót), a csomag hojas-t („levél”: előkészített kukoricacsuhéj), a kovakövet, acélt, satöbbi – elkészíti a cigaritto-t, tüzet csihol, és teljes gőzzel elszívja egy perc alatt.
A cigarettázás szokása gyorsan terjedt Új-Mexikó szomszédságában és a telepesek között. J. Letherman, a US hadsereg sebésze a navahókról írja 1856-ban: „Ők nem használják a pipát, hanem kukorica-csuhéjból készült cigaritto-ra hagyatkoznak.” (8) Gregg említi még, hogy egy konferencia során a Santa Fe útvonal mellett a komancs főnökök szintén cigarittókat szívtak. Henry Inman százados leír egy hegyvidéki táborozást Kit Carson, Lucien Maxwell, Charleton tábornok és Jack Henderson ute ügynök társaságában, 1868 körül. Amikor Carsont megkérték, hogy meséljen valami ijesztő történetet a trapper napjaiból, először „készített egy friss kukoricacsuhéj-cigarettát” (9)
Rengeteg más hegyvidéki vadász is használta ezeket. „Uncle John” Albert, aki 1834 óta volt trapper, és túlélte a Turtley-malomi mészárlást, „kokoricacsuhéj cigarettákat szívott folyamatosan, néha együltő helyében huszat is” (10) Calvin Jones, aki Bill Williams-szel utazott Kaliforniába, szintén cigarettát szívott, és kovakővel és acéllal gyújtotta meg őket 1880 táján. (11)
A tipikus Új-Mexikói dohányzó felszerelés különösen érdekes. Az elterjedt dohánytartó egy kis kör alakú nyersbőr „kulacs” volt, kissé lapítva. A két szélén körben összevarrták a két darabot, és a nyakában egy fából készült dugó volt. Gyakran dekorálták egyszerű bordázattal. Átmérője általában 6 centiméter volt, kb. másfél centi magas szájjal. Hosszú ideig használták még ezután is. Még 1911-ben is pueblók által készített ugyanilyen típusú dohánytartókat kínáltak 75 centért eladásra a Francis E. Lester cég „Indian and Mexican Handicraft” katalógusában. (Mesilla Park, Új-Mexikó)
Egyéb dohánytartók készültek még a kecskeszarv egy rövid darabjából, fa talppal, vagy helyette cilinder alakú ellipszis keresztmetű gravírozott ezüsttel. (12) A navahók ezüstből készítettek a nyersbőr tartókról hasonló formájú másolatokat, és az ő manufaktúrájukat röviden le is írja Mathews a néprajzi hivatal 1880-81-es éves jelentésében. (171-178 old.)
Garrard megemlíti még a tipikus új-mexikói dohány illatát és aromáját: „enyhe és illatos”. Általában úgy hívatkoznak rá: „punche” – de a kutatók még nem tudták ezidáig biztosan azonosítani. 1912-ben Barbara Freire-Marreco tanulmányozta a növények használatát a Tewa puebló indiánjainál, és elmondta, hogy ők régebben termesztették a Nicotiana Attenuata-t, de akkoriban a dohányt már a spanyol szomszédoktól vásárolták. A száraz dohányt pedig kukoricacsuhéjból készült, 2 ½ inch hosszú cigarettaként szívták el. (13) A denveri múzeum 22. számú írása szerint (1931 április) a Nicotiana Attenuata az egész délnyugaton vadon nőtt.
Stevenson leírta, hogy a zunyik is használták ezt a növényt, akárcsak a jútok és Gosiute-k. Dr. J. Walter Fewkes a Tusayan-benszülötteknél látta általánosan ceremóniákhoz használva, Új Mexikóban. 1881-ben John G. Bouke kapitány mondta a Taos indiánokról, hogy „bunchi”-t szívtak – egy növényt, amit a hegyekben gyűjtöttek.
Ez elég jól kifejezi, mi lehetett a puche, de Új Mexikó kormányzója 1767-ben azt írta, hogy a puche egy elfajzott utódja a dohánynak, amit eredetileg Mexikóból vásároltak. 1941-ben Leslie White szerzett több dohánynövendéket egy pár indián pueblóból, és mexikói közösségekből a Rio Grande mentén, északra Albuquerque-től – és ezeket Nicotiana Rustica néven azonosították. Azt is megtudta, hogy ennek a fajtának a magjait szabadon terjesztették az indiánok és a mexikói farmerok között 1925-től 1931-ig, egy kísérleti program alatt – úgyhogy az ő beszámolója tulajdonképpen több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. (15)

Az öreg mexikói dohány kétségtelenül ugyanaz a fajta volt, mint amit az aztékok is használtak, sárga virágokkal, finom erezettel és aromával. „Különösen alkalmas szivarok és cigarittók számára”. (16) Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot egy újabb mexikói mezőgazdasági könyv azt mondja, hogy a legtöbb dohány az országban a Nicotiana tabacum (aminek rózsaszínű vagy karmazsin virágai vannak.) – de „van valamennyi vad dohány is, amelyet az indiánok használnak, különösen a Nicotiana rustica” (aminek sárga virágai vannak) (17)

Úgy tűnik ezzel a válasz a „punche” kérdésére reménytelenül kuszává vált. Másrészről az is lehetséges, hogy két faj, mindkettő jó minőségű, ugyanabban az időben lett leírva ugyanezzel a visszakövethetetlen névvel (sem indián, sem mexikói!). Mivel az indiánok akkoriban a Nicotiana attenuata-t használták a délnyugaton, valószínűleg ez lehetett a „punche”, amire ők hivatkoztak. Az új mexikóiak pedig valószínűleg azt tették, amiről a kormányzó beszélt 1767-ben, termesztették a Nicotiana rusticát, amit közép-mexikóból importáltak majdnem 100 évvel azelőtt – és azért hívták ezt punche-nek, vagy bennszülött dohánynak, hogy megkülönböztessék a jobb minőségű, mexikóból importált dohánytól. A kormányzat amúgy nem támogatta valószínűleg a helyben terjesztett dohányt, és annak árusításást új mexikóban. Ezzel a tilalommal persze elkeseredetten szembeszálltak a tartományban, és állandóan figyelmen kívül hagyták.
Közvetlenül a polgárháború után Lynchburg (Virginia) és Durham’s Station (Carolina) manufaktúrái elkezdték csomagolni a reszelt dohányt kis vászon zsákokba. John W. Carroll Lynchburgban a „Lone Jack”-et készítette, ami hamarosan népszerű pipadohány lett. (18) Amikot Henry Inman ezredes a Washitánál táborozott 1868-ban, a híres kereskedő John Smith egy este történeteket mesélt. Inman később írja: „mivel tudtam, hogy nem bírja dohányzás nélkül, odaadtam neki a Lone Jack-es zacskómat – a hadsereg legkitűnőbb fajtáját.” (19)
Nem kétséges, hogy a Lone Jack megtalálta az utat a western cigarettákhoz, de a hírét hamarosan elhomályosította egy másik márka a késő 60-as évektől – a híres „Bull Durham” – W. T. Blackwell&Co által gyártva. (Durham, Észak-Carolina) A kézzel sodort cigaretták népszerűek lettek a cowboyok, és sok újonnan rezervátumra telepített indián között – abban az időben, amikor még az átlagember az ország keleti felében pipázott, szivarozott, vagy dohányt rágott. Mivel a „marha-üzlet” észak-felé mozgott texasból és új mexikóból, valószínű vele együtt mozdult a kézzel sodort cigaretta is.
Ez tehát egy western találmány volt. Amikor tökéletesítették az első cigaretta gyártó gépeket 1850-ben, New Yorkban megjelentek a cigaretták - amelyek azonban még az 1880-as években is városi divatnak számítottak. 1890-re a városi élet iramának gyorsulása miatt egyre növekvő népszerűségnek örvendtek a keleten, de a középnyugaton még hosszú ideig népszerűtlenek maradtak. (20) Most úgy látszik bezáródik a kör, mert az aktuális cigarettareklámokban jóval több cowboy-kalapos embert látunk, mint farmerokat és kisvárosi üzletembereket.

Megjegyzés:

A nádból készített szivarok és cigaretták elterjedtek voltak a primitív bennszülöttek között mexikóban és a Nyugat-Indiákon, és ez vezette a spanyolokat és a szomszédos mediterrán népeket a dohányzás eme formájának felvételéhez. A régi puebló törzsek egyaránt használtak nád és kukoricacsuhéj cigarettákat.

Ifj. Charles Hanson